Vége a Fesztiválnak, ideje visszapillantani az előadásokra, amiket volt szerencsém látni. A múlt szerda masszív szellemi dopping volt, vénába injektálva. Komolyan. Mert ez a három, teljesen különböző előadás, három különböző helyszínen, egymás után, az erős volt. Hullafáradtan, mégis kattogó aggyal estem haza. Talán még ma sem tiszta a kép. Annyira más volt a három élmény, hogy legjobb lesz külön-külön szót ejtenem róluk. Mély levegő, és ugorjunk neki!

PILLANGÓ – SZEGÉNYSÉG, VERÍTÉK ÉS HALÁL

Beülve az előadásra nem érdekelt, hogy regényadaptációról van szó. Nem egy regényt akartam a színpadon látni, hanem színházat. Szerencsére meg is kaptam, még akkor is, ha az első felvonás érzésre nagyon hosszú volt, mert abba kellett belesűríteni a regény történéseinek javát, hogy a második rész kompletten az esküvőről és a végkifejletről szólhasson.

A tánc két hangsúlyos módon épült be, ami nagyon erős hangulatot árasztott. A földeken gürcölő napszámosok valóban fizikumot igénylő mozgása, munkadaluk üteme, átérezhetővé, sőt láthatóvá tette a napcserzett munkások mindennapjait. Hallottam, hogy fújtak, láttam, ahogy izzadtak, és tudtam, hogy az éhhalál peremén állnak.  Az esküvőjelenetben sokkal több volt a szimbolika. Rituális átöltözés, kényszeredett öröm, túlhajszolt mámor. Haláltánc. Robogás az elkerülhetetlen vég felé. Az utolsó pillanatig vártam a megoldást az egyre fokozódó feszültségben. A ’na most!’ pillanatában azonban nem volt semmi megnyugtató. Kifutni a világból, még ha kéz a kézben is, nem lehetne megoldás. De van, mikor nincs más út, mert nincs erő, nincs tér a további harcra.

A két intenzív táncos hatás között bújhatott elő a prózai színház, a prózai színészet. Át kellett állítani az agyat. A pörgés, a látvány lelassult, szinte megállt, és néztem egy rozoga viskót, benne az embert. Egy mikrokozmoszt. Bármit láttam is, arra figyelni kellett, mert jelentése volt ebben a minimalista, mélyszegény környezetben. A házikó papírfalait emberek tartották a háttérben. Az ajándékba kapott csillogó cipő, ami a végletekig elütött a környezettől. A varratott ruha, ami egy vagyonba kerülhetett. És az üres edények, amik másra már nem valók, csak arra, hogy a föld helyett azokra lehessen ülni. Az ember pedig még itt is a boldogságáért küzd.

Csapás jön csapásra, mert ember embernek farkasa, mikor az érdek vezérel. Nem számít, ha a földön csúszik-mászik, aki fél centivel feljebb tudja emelni a fejét, már hatalmasnak hiszi magát. Itt pillangó nem él meg.

VIRTUS – MAGYARKODÁS CIRKUSZTÁNCBAN

Némi technikai csúszás után bejutunk a nézőtérre. A színpadon valaki – már vagy még, nem tudni, de – pakol. Elhelyezkedünk, oké, mehet. Bevonul a zenekar, élő zene lesz. Szuper. Gólyalábon besétál a játékmester, ideje kezdeni. Kiabál, keresi a szereplőit, utasításokat oszt. A kulisszák mögött vagyunk. Aztán beindul a forgatag, ami mintha meg sem akarna állni.

Nagyjából ilyesmik kavarogtak a fejemben akkor. Az előadás táncosai nem beszéltek sokat, a testen, a zenén, és a virtuóz mozdulatokon volt a hangsúly. Annyi azonban hozzá tartozik, hogy amikor beszéltek, akkor dőlt a nézőtér a nevetéstől. A szavak révén körvonalaiban felrajzolt egyéniségek tűntek elő, de ebben egyáltalán nem mentek mélyre. Inkább a sokféleség egységének felmutatása lehetett a vezérgondolat, ami kétség kívül, remekül körülírja kis hazánkat.

Ja, igen, mert ez rólunk szólt. Piros-fehér-zöld uralta a színpadot, de messze nem csak a színek, a jelmezek területén. Az életérzésben, a megformált helyzetekben annyira magunkra ismertünk, hogy le sem tagadhattuk volna. Ott ültünk, néztük, és világos volt. Tudtuk, mi a lényeg. Cirkuszi elemek, mint a gólyaláb, vagy az artisták szemkápráztató mutatványai méterekkel a föld felett, balkáni zenével ötvözve, egyszerre volt pezsgő, és kényelmesen otthonos. Jött egyik szekvencia a másik után, néha humoros átvezetőkkel tarkítva, ahol azért látszott, mennyire megkoreografált ez a könnyedséd, mennyire szerkesztett a műsor. Talán ezt nem kellett volna látni, lehetett volna természetesebb, de ott és akkor benne voltunk, elfogadtuk. Nem hiányzott sok, hogy olyan legyen, mint egy profi bohóc, aki elhiteti veled, hogy a világ legesetlenebbje, holott az ügyessége lekörözheti a kötéltáncosét.

ULYSSES NAPPALIJA – AZ ÉLET VENDÉGSZOBÁJA

Már messziről látszott, hogy a Színházkert ragyog. Egyre izgatottabb lettem, mi vár ránk az éjszaka közepén. Különféle állólámpák, fehér kanapék, kis színpadok, elszórt koncepcióban a térben. Besüppedtünk a kanapék alkotta „nézőtérre”, és vártuk a kezdést, amiben valójában már benne voltunk. Elszakadtunk a valóságtól, egy másik, időtlen térbe kerültünk, ahol nem nézők voltunk, sokkal inkább vendégek.

Borral és rágcsálni valóval kínáltak, a színészek ott mozogtak közöttünk, hozzánk értek, megszólítottak bennünket, játszottak velünk. Emellett a kis színpadokon szekvenciákat, rövid jeleneteket láthattunk. Volt, hogy egyszerre csak egy helyen játszottak, míg máskor forgószínpad-szerűen használták őket. Minden egységnek külön-külön értelme volt, miközben az egyen belül mind az emberi kapcsolatokat tematizálta. Hogy indul, majd hogy üresedik ki a mozdulat, a szó, hogy válunk közömbössé, kapcsolatképtelen egyé a sokaságban, és szűk környezetünkben egyaránt. Bolyongunk, miközben nem tudjuk, mi felé igyekszünk egyáltalán.

Érezhetitek a feszültséget a színpadi cselekvés, és a kanapék közti cselekvés között. A színpadon az arcunkba tolták a kritikát, rajta kívül pedig a nyitás érződött. Megmutatkozott, hogy vagyunk, illetve lehetünk közösség, és nem közönség saját életünkben.