A Szegedi Kortárs Balett olasz vendégkoreográfusa, Enrico Morelli közreműködésével született meg a Moderato cantabile című előadás, melyet A Tánc Fesztiválja nyitóprogramjaként tekinthettek meg az érdeklődők.

A darab Marguerite Duras azonos című regénye alapján készült. Igaz ugyan, hogy a színpadon bemutatott koreográfia kevésbé tükrözte az eredeti mű történéseit, témájában és hangulatában mégis jól visszaadta Duras kisregényének lényegét: a hűtlen nő történetét, aki egy szerelmi háromszögbe záródott, ahonnan képtelen kitörni. Vágyódik és vívódik egyszerre, küzd, meghal, majd újjászületik és minden kezdődik elölről…

A sötét a színpadra kristálycsillár ereszkedik, alatta egy pár táncol Enrico Morelli zenei montázsára. Nem kell sok idő, máris libabőrös a kéz: látvány és hangzás egyszerre hat. Feltűnik két L alakban elhelyezett fal, mely a túldíszített csillár pompájával és eleganciájával szemben egy lepusztult, szegényes és kihalt teret jelenít meg. A falakon egy-egy ajtó, néhány ablak, málló vakolat. Ebben a kettős térben helyezkednek el a szereplők: szintén kifinomult eleganciát, jómódot sugalló fekete ruhában járják haláltáncukat. Félelmetes, ahogy sápadt arcukat megvilágítja a csillár hol élesebb, hol tompább fénye. Már-már thrillerbe illő, ijesztő látvány, ahogy a végkimerültségig táncolnak, a másik ellen küzdenek, vonzzák és taszítják egymást. Az egyik pillanatban még szeretnek, szenvedéllyel gabalyodnak egymásba, kecses mozdulatokkal repülnek egymás karjaiba, a következő jelenetben azonban már feszültség árad minden porcikájukból: a szétszabdalt, gépies mozdulatokkal a kiüresedett vagy megszakított kapcsolatokat is érzékletesen bemutatja a koreográfia.

Ahogy forognak, egymásba gabalyodnak, egyre bonyolultabb viszonyokat alakítanak ki egymással a történet szereplői, úgy forog a díszlet is, mely tökéletes szimbóluma ennek a szívbe markoló előadásnak: kifejezi, miként húzunk falakat magunk elé, miként határolódunk el egymástól, és végül mennyire elviselhetetlen az elszakadás visszavonhatatlan élménye vagy a beteljesületlen szerelem.

Fájdalmas és egyben gyönyörű táncjelenetek egymásutánja zajlott le előttünk ebben az egy órában. S bár az előadás végén hiába érezhettük, hogy van megoldás, boldog egymásra találás, valahogy mégis ottmaradt a színpadon valami kísérteties sejtelem, hogy most jó megint, megnyugodtam, de ki tudja, mikor fordul ismét körbe a színpad, mikor sétál ki valamelyikük újra az ajtón.