Nem. Nem tudtam ellenállni a metaforának, bármennyire is küzdöttem ellene. Mert hát itt ez a magas, fekete-fehér ember, ha nem lenne arca és kicsit szögletesebb lenne, elmenne Malevics festménynek is, nem lehet rá nem odafigyelni. Lassan közlekedik a térben, mikor leül szögletes raszterű reflektor világítja meg. Széke mögött, így megjelenik egy négyzet, melyre a rávetülő árnyalakja Szombathy fotoszuprematikus munkásságát is megidézi. Sokáig néz szembe a közönséggel, a fény láthatóan zavarja szemét, ugyanakkor nem veszíti el a kontaktust, nem hal el a pillantása egyetlen percre sem. Kigombolkodik, melléből mézeskalács szívet vesz elő. Ez az első rítus. Kiveszi a szívét. Felmutatja, körbehordozza. A szíven található tükör, szemünkbe veri a reflektort. Közvetlenül érzem, hogy ez nem jó fény. Direkt bánt. Vagyis át kell éreznem valamit. Szombathy háta mögött lévő négyzet lassan átértelmeződik, mintha belülről is látnánk a folyamatot, a szív tükre mögül, mintha be lenne zárva a tükörbe. 

El kezdi enni a szívet. Prizlik. Kemény. Kiszáradt. A nyál sem képes segíteni, csak a fogak őrölnek, monoton lassúsággal, mintha kövek küzdenének egymással. Ez a második rítus. A közös felemésztés. Megeszlek, végzek veled. Megeszlek, mert te is elfogyasztottál. Közben egy Beatles-szám feldolgozása forog: Love Hunters - Long and Winding Road. Megszámolom, négyszer megy le, míg elfogy a szív. Csak az apró négyzet tükör marad a kézben. Ez a harmadik rítus. Felvágni a húst, az életlen tükörrel. Megjelölni a testet, emlékezetbe vésni a fájdalmat. Hogy már TE NEM VAGY, csak a fájdalom, az utólagosság tünete., Amikor az, hogy voltál magánügy, az énbe rekedt másikként már nincsen helyed. Kivágni magunkból a másikat, az mindig seb, az befelé szedi az embert. A kibuggyanó vér az arcra kerül. Tetemrehívás, földre esik a tükör. Sarokkal széttöri, nincs több átjárás. Vége a másikkal alkotott képnek. Vége az előadásnak, a nézőfényig kivár a taps, azután is gyér, mindenki hegeit simítja, elgondolja hol vannak elásva tükrei a kertben.

pv