Moderato Cantabile
Szegedi Kortárs Balett és Nemzeti Táncszínház

Ki vagyok én, és mit akarok?
Ez az a mondat, amit már mindenki feltett magának. A nagy kérdés, amitől nem lehet szabadulni. Vajon jó az, amit most csinálok, és az életem a megfelelő irányba halad?
Ki vagyok én, és mit akarok?
Ki, és mit?

Csak egy kristálycsillár világított teljes fényével. Homályban úszott a színpad, és ebben a homályban rideggé vált minden a kopott falaktól. Síri csend volt, még köhögni sem mert senki. Két alakkal indult a már nagyon várt előadás.

Egy lány feküdt a földön. Ezer érzelem sugárzott róla. Talán a félelem volt a legerősebb. Kissé távolabb tőle egy fiú, mint egy árny, figyelte a lányt. A szeme beszélt hozzá… Bíztatta. Talán az életre. Arra, hogy legyen önmaga és ne féljen. Feszültség volt mindenütt. A zene pedig dermesztő volt, éppen úgy mint a két alak a színpadon, mögöttük kopott falakkal és a lány feje fölött a csillárral.
És tánc.
Elkezdtek táncolni, mozogni és akkor és ott, nem létezett semmi rajtuk kívül. Beszippantották a közönséget. Nem volt idő gondolkodni azon, hogy mit látunk. Vagy értettük, vagy nem. A saját érzelmeink kivetültek a táncosok mozdulatainak könnyedségébe.
Egyre több táncos jelent meg előttünk. Mozdulataik az egész előadás során határozottak voltak, de mindeközben megjelentek a teljesen lágy, egymást védelmező és segítő érintések is.

Moderato Cantabile, vagyis mérsékelt tempóban énekelve. A zene hozzásegítette a nézőket a katartikus élmény átéléséhez. Tökéletesen illeszkedtek a mozdulatsorok a zene dinamikájához és fordítva, a zene dinamikája teljessé tette a mozdulatokat.

Valami olyan jött létre akkor és ott, amit nem igazán lehet megfogalmazni. A színház székeiből felállva csak annyi jött ki a legtöbb ember száján, hogy : Azta!


Írta: Birkás Zsófia