Megérkezik két nő fehér „tornaruhában”, valósággal vakítanak a székekkel körberakott színpadon.  Az egyik nő 90 éves, a másik 33. Közel 60 évnyi korkülönbség van köztük és mégis, olyanok, mintha egymás tükörképei lennének.  Leülnek, nyújtóznak, bemelegítő gyakorlatokat,  vagy ahogy ők mondják: „intimtorna gyakorlatokat” végeznek kezdetben, de már ekkor,  az első pillanatban érződik rajtuk a tökéletes összhang. Kik ezek a nők egyáltalán? Nem mások ők, mint a Tünet Együttes csodálatos táncosai: Fahidi Éva és Cuhorka Emese, kiknek lehengerlő, közel két órás duettje Szabó Réka rendezésében felejthetetlen élményt nyújtott számunkra. 

A nyújtógyakorlatok végeztével, a kellő ellazulás után elindul a történet, ami tulajdonképpen két párhuzamos élet eseményeit vonultatja végig. A holokauszt-túlélő Fahidi Éva és az életét épp csak most kezdő Cuhorka Emese párbeszédét. Kettejük kapcsolata egyedülálló: elmesélik legszemélyesebb élményeiket, takaróból építenek bunkert, angyalkát formálnak egy képzeletbeli hótakarón feküdve, óvják egymást, mintha ez mindig is így lett volna. Az állandó odafigyelés, odafordulás a másik felé, mind a táncnyelvben mind a kimondott szavak szintjén megjelenik és erőteljesen végigkíséri az előadást. Az asszociatív jellegű visszaemlékezések két külön életutat járnak be.

Kezdetben még jókat mosolygunk az idős hölgy páratlan humorán, derűs élményekkel teli mozdulatain és meséin. Látjuk Debrecent, a tanyát, ahol éltek, látjuk, hogy augusztus van és kivirul a sóvirág, ahogy az egész mező egy nagy lila paplan és zümmög.  Sokáig ilyen felhőtlen minden visszaemlékezés ,  ahogy a fiatal lány, Emese élményei és energiái is derítőek. Ott vagyunk mi is a vasárnapi „csendespihenőkön”, az idilli, boldog családi képben. Ahogy szereplőink, szinte mi is úgy szárnyalunk, hihetetlenül könnyű most minden. Jönnek a régi szerelmek emlékei is, Duna-part, csónak, összetalálkozó tekintetek, az ölelések, de aztán szép lassan elsötétül, beborul az ég. Éva szörnyű emlékeit meséli a lágerről, arról, hogyan veszítette el a családját. Emese figyel, bár ő nem érti, nem élte át, legfeljebb a történelem órákon hallott egyet s mást Auschwitz borzalmairól.

Színház vagy valóság? Nem tudom…Túl személyesnek éreztem a produkciót ahhoz, hogy képes legyek puszta illúzióként felfogni mindazt, amit a színpadon láttam. Az volt az érzésem, mintha most nem egy megkreált, megrendezett előadáson ülnék, hanem a mesélések és mozdulatok itt és most, spontán történnének előttem.