Elsötétült a nézőtér, és minden tekintet a sugárzó színpadi kristálycsillárra szegeződött. Túl ragyogó, túl díszes, túl fényes volt. Vakító hazugság. Az árnyék valódibb volt a csillogásnál.

A fénykör szélén egy nő állt. Hátrébb egy férfi, aki birtoklón figyelte őt: görcsös, merev, valahogy mégis lágy mozdulatait, és a belőlük áradó vágyat. A vágyat a jobbra, ahol partnerség van, nem hierarchia, ahol tűz van, nem pedig fényűzés. Aztán megjelent egy másik férfi, kiválva a sokból, aki nem hazudott. Vibrált, és ezzel az életét tette kockára, mert vágyni merte a másét.

Ám nem csupán ezt a hármas táncot követhetjük. Megmutatkozik az egyén és a közösség. Megmutatkozik, minek látszunk, és hogy élünk valójában. Mind hallgatunk. Hallgatunk arról, amit otthonunk falai, és saját falaink mélyen magukba zárnak. Hallgatunk a hiányról, ami fáj, és szenvedünk a hallgatástól. De lépni nem merünk. Ketrecben járunk, pedig nyitva van az ajtó, de meggyőzzük magunk, hogy odabenn is megtalálhatjuk, ami odakinn várna ránk.

Szerelem, vágy, hiány, gyönyör, és a megoldáskeresés útjai. Minden, ami a falakon túl van. A szegedi társulat ezt jelenítette meg a színpadon. A szerelemkeresés különböző módjait, melyben egy vonás közös volt: a tökéletes idill csupán illúzió. A táncosok mozdulatai finoman elegyítették a szögletességet és darabosságot, a harcművészeteket idéző, kitartott pozíciókkal, miközben a körkörös mozgás, a tökéletesség eszménye folyton visszatért. Ebből az összebékíthetetlen elegyből kellene összeállnia a harmonikus szerelemnek. Lássuk be, ez mese. Mégis ezt a mesét kergetjük minduntalan, hátha egyszer valósággá válik.

Hogy mi van a férfival, aki nem hazudik? Mi van azzal, aki megmenthetné a nőt bírvágyó "társától"? Mi lenne? Kudarc. Nem lehet felrúgni a szabályokat, a kötelességeket. Mi értelme lenne? Senki sem tudja, hogy szenvedsz a fénytől, hisz mindenkit kizárnak a falak.