Bozsik Yvett és társulata mindig is markáns szereplője volt a hazai kortárstánc-palettának. Az Antigóné és az Orfeusz és Euridiké után most újból antik görög történet, Oidipusz tragédiája került terítékre, amit Bozsik Yvett a idén a Müpában állított színpadra.

A veszprémi előadásra a Hangvillában kerül sor, napfény van amikor bemegyünk, amikor kijövünk - valahogy nem görög tragédiához való napszak ez. Bármilyen rossz kifogásnak is hangzik, de nem alkalmas az idő ennyire sötét mitológiai történet megemésztésére. Az eredeti sztorit jól ismerjük, mégis, nehéz már az elején kitalálni, hogy maga Bozsik Yvett bújt egy magassarkús, öltönyös transzvesztita Oidipusz szerepébe. Jó pont ez, ha az aktualitások keresésére gondolunk: miért ne lehetne Oidipusz egy mai, modern, leszbikus nő?

Egyszerre klasszikusan monumentális és kortársra aktualizált látvány- és mozgásvilág, amelyet Philippe Héritier zenéje erősít.Tökéletes, egységes jelmez- és minimalista díszlet figyelhető meg, amelyben hangsúlyos, kitüremkedő elemként "szólalnak meg" a tükörként is használt műanyaglapok és a robosztus, kőszoborszerű tömbök, amelyek mögé olyan sokszor bebújnak a főszereplők.

Az igazság, mint intés, végig ott figyel a dübörgő tükör-lapokban, amelyek hol a szereplőknek, hol a közönségnek verik vissza a valóságot, míg végül Oidipusz szembenéz önmagával és rádöbben saját végzetére, így bűntetésképpen megvakítja önmagát.

A görög dráma szerkezetét követve az előadásban is epizódszerűen építkeznek a jelenetek, összeáll a kép, helyrekerülnek a szereplők - de bizony néha úgy is fejtörést okoz a Bozsik Yvett-féle Oidipiusz, hogy ismerjük a drámát. Pedig minden a rendben van: a vészjóslóan fekete kórus, a vak jós, a feminin Iokászté és a maszkulin Oidipusz. Mégis, valahogy azt az érzést kelti az egész előadás, hogy nehéz feladat egy ilyen léptékű antik tragédiát táncban elbeszélni. Valószínűleg nem a többféle mozgáskultúrából építkező (harcművészet, balkán),  precízen felépített mozgásvilág hibája ez.

A látvány, a tánc, a zene mind-mind elég teatrális, drámai hangulatot teremtenek, de valahogy kilóg a lóláb, nem érzem azt az ívet, amin keresztülérve Oidipusz megvakítja saját magát. Nem tudok teljesen eggyé válni ezzel a magasarkús, domina-Oidipusszal, és nem érzem a katarzist, amikor frissen kiszúrt szemei gyanánt ledekkel kezében vonul fel-alá a színpadon. Azt érzem, hogy a kevesebb több lenne. Habár kitudja? Egy színházbajáró ismerősömet idézve: "...a tragédia mindenkiből más-más reakciót vált ki."