Közép-Európa Táncszínház: K-Arcok – Uraim / Nemzeti Táncszínház, Közép-Európa Táncszínház, Káva Kulturális Műhely és Bethlen Téri Színház: Igaz történet alapján

Milyen ma egy fiatal, budapesti táncművész helyzete?

Nehéz ezt dióhéjban összefoglalni, de az biztos, hogy nem könnyű. Attól függ hogy hol dolgozol és kivel,vannak olyan budapesti táncművészek, akik külföldre kényszerülnek, vagy azért, mert nincs Budapesten olyan befogadó közeg, ahol kamatoztatni lehetne a tudásukat, vagy azért, mert ha csinálnának valamilyen saját formációt, akkor finanszírozási problémák merülnének fel, nem kapnak pályázati pénzt - az anyagi része a dolgoknak sajnos sok mindent be tud határolni.

2015-ben például a DanceArt (most Dart) nevű társulattal dolgoztam, ők sem kaptak elég támogatást, de ettől függetlenül ők saját zsebből kellett megoldaniuk a költségeket, és így működnek – de ez egy kiváltságos helyzet.

Sokan vidéken végeznek, majd felkerülnek Pestre, és ha egy egzisztenciát akarnak kiépíteni, egyáltalán nem egyszerű a dolguk, mert anyagi szempontból ez nem egy hálás szakma.

Én most szerencsés helyzetben vagyok. Egy jó társulatnál vagyok, szeretnék majd más projektekben is dolgozni, szeretem ha kifáraszthatom magam.

Mi az, ami téged ebben a szakmában tart? Miért szereted csinálni?

17 évesen láttam egy előadást, a Szegedi Kortárs Balett és Duda Éva közös munkáját, A tudattalan – A Zöld szalon/ Semmi és sohá-t. Akkor néptáncos voltam, semmi közöm nem volt a kortárshoz, de annyira megfogott, hogy utána minden előadásukat megnéztem. Gyakorlatilag akkor döntöttem el, hogy én kortárs tánccal akarok foglalkozni és azóta csinálom. Szeretem a közönséget, az embereket, szeretem ha szórakoznak körülöttem, ha jó élményként emlékeznek rám, szeretek táncolni... Nem akarok ilyen világmegváltós dolgokat mondani, hogy azért táncolok, hogy mentsük meg a fákat, vagy hasonló, de azért szeretem ezt csinálni, mert ezzel teljesült az álmom és számomra ez a világ egyik legkirályabb munkája.

Gondolom, nem volt könnyű a néptáncról átképezni magad a kortársra...

Hát, nem volt egyszerű, mert teljesen más műfaj. Egy-két dolog megmaradt a néptáncos múltamból, a mai testtudatomban még mindig ott vannak a jelei, de alapvetően teljesen más képességeket kellett elsajátítanom.

Színészmesterséget is tanultál?

A tánciskolában volt néhány óránk, de akkor is csak életrajzokat tanultunk,vagy játszottunk.

A fesztiválon látott "Uraim" című szólódban nagyszerű táncosi és színészi teljesítményt nyújtasz. Itt milyen eszköztárból dolgoztál?

A munka során elsősorban belőlem indultunk ki. Szerencsém volt, hogy Hód Adriennel dolgoztam, ő annyira jó mentor, végigülte az összes próbát, nagyon ritkán állt fel, nem mutatta meg hogy mit akar látni, hanem mindig rám bízta az egészet, azt akarta, hogy velem, belőlem történjen meg. Ő az a fajta koreográfus, aki nem mutatja meg a mozdulatot és utána korrigál, hogy lábtartás meg spicc, hanem ő egy szabályrendszert hoz, egy képet, ami által nekem tudnom kell azonosulni a karakterrel. Ez egy kísérletező próbafolyamat volt amelynek során olyan mozgásminőségeket kerestünk, amiket aztán felhasználhattunk az előadásban. Ez a keresés sokkal több időt vesz igénybe, mintha előre meghatározott eszközökkel dolgoznánk – ennek ellenére az „Uraim” három és fél hét alatt jött létre.

Ugyanez volt a szöveggel is, Adri adott egy támpontot, hogy miket szeretne hallani, azt kérte, hogy magamról beszéljek, ebből lett az elején a személyesebb, vallomásos jellegű szöveg. Utána mentünk át a férfi sztereotípiáikba és kerestük a hőst, a macsót, a horgászt, a katonát, a fitneszedzőt, az alkoholistát. Ezek mind más-más, szélsőségesnek mondható karakterek, de itt sem mondta meg, hogy milyen legyek, hanem arra volt kíváncsi, hogy nekem mi jut eszembe az egyes karakterekről.

Beleszólhattál a zeneválasztásba is?

Annyira nem, de például én hoztam a Beethoven szimfóniát. Nekem már a próbafolyamat kezdete óta ott volt a fejemben. Adri az egyik próbán megkérdezte, hogy ha én választhatnék egy zenét, mit tennék bele? Így került be a Beethoven az elejére, ahol magamról beszélek. Aztán én hoztam még a katonás részt is, a második részt.

A zenében is, mint a férfikarakterekben, különböző minőségek jelennek meg, ezért arra törekedtünk, hogy ne legyen túl egysíkú, de ne is túl szélsőséges, szóval nem ez az élet-halál, fehér-fekete, hanem inkább szürke-sárga.

Láthattunk egy tánc/színházi nevelési előadásban is („Igaz történet alapján”) , ahol a célközönséggel egykorú 13 éves Bencét alakítod. Mennyire kellett másképp felépítened ezt a karaktert?

Számomra az volt a legnehezebb, hogy egy 12 éves, illetve 12-14 éves korú gyereket játsszak, mert Bence korát mindig az érkező csoporthoz mérten határozzuk meg. Attól féltem, hogy a szakmai közönség nem tud majd elhatárolódni az "Uraim"-tól. Nekem szakállam van, borostám, néha hosszabb a bajszom...Emiatt mindig is volt egy kis fenntartásom, de úgy néz ki, hogy működik a dolog, aminek nagyon örülök. A gyerekek megértik, hogy ez egy karakter, és el tudják hinni rólam, hogy „Bence vagyok, 13 éves...”

Az, hogy aktivizálni kell a gyerekeket, milyen másfajta attitűdöt kíván tőled?

Sok olyan előadást láttam gyerekként, amitől kirázott a hideg, mert megjátszották a közvetlenséget. Ennél a feladatnál civil emberként kell benne lenni a karakterben. Könnyít a feladaton az, hogy az előadás témáját illetően érintett vagyok, mint az "Uraim"-ban is említem: ,,megtanultam kezelni ezeket a helyzetek, elég szar gyerekkorom volt."

Teljesen közvetlenül kell odamenni a gyerekekhez. Én könnyen barátkozom, jókat szórakozunk, hülyéskedünk, de ettől függetlenül benne vannak a feladatokban. Ahhoz, hogy igazán megszólítsd őket, nem szabad megjátszani a közvetlenséget.