Már szombat van, a Sóvirág meg kedden volt, én pedig azóta sem jutottam nyugvópontra. Ha őszinte akarok lenni, azt sem tudom, hogy igazából tetszett-e. Azt érzem, tudom, hogy ezt az előadást látnom kellett. Tele volt gondolattal és érzéssel, ütött, ahogy azt kell, de az élvezeti érték valahogy kérdéses volt számomra. Miért? Nagyon zavar ez a diszharmónia.

Főleg az előadás elején voltam zavarban, ami idővel bizonytalansággá lanyhult. Kerestem a fogódzót, de nem volt. Ebben az állapotban töltöttem nagyjából az első órát. A hangnem olyan közvetlen és természetes volt, néha egyenesen esetlen, hogy nem is igazán színházban éreztem magam, miközben a díszlet masszív jelenléte, Cuhorka Emese táncmozdulatainak megkoreografáltsága óriási erővel presszionálta, hogy márpedig ez nagyon is színház. Játék a valóság valóságával és a színház valóságával.

Aztán sebességet váltott az előadás, én pedig a székembe préselődtem. A maszkabál hátborzongató nyomatékkal vetítette előre a csúcspont húsba vágó erejét, hogy az ott megjelent képiséget egy csapásra tegye szinte semmissé a néma csendben elhangzó Auschwitz-tapasztalat. Míg Fahidi Éva mesélt, a hokedlin ülve, minden kelléket vagy mozdulatot nélkülözve, vágni lehetett a levegőt, olyan sűrű volt a jelenlét. Félelmetes érzés volt. Katarktikus.

Mindeközben végig ott volt a színházi kommunikáció (színek, utalások, asszociációs lehetőségek stb.), de mindenek előtt az emberi test kapott hangsúlyt. Egy ereje teljében lévő, és egy megtört idős női test. Generációk, korok, és sorsok nyitottak általuk párbeszédet. Mindkettő más, mégis nagyon hasonló. Mindkettő – egyszerűen – igaz. Elmondani nem lehet, csak átélni. Általuk.