Kételkedve ülök be a Sóvirágra, mert az eddig olvasott interjúk, eddig látott előzetesek alapján valamilyen kockázatos vállalkozásnak képzeltem az előadást, ami se nem tánc, se nem prózai színház, se nem dokumentarista - mintha mindegyik akarna lenni kicsit, és egyik sem teljesülne.

Egy harmincas és egy kilencvenes nő meséli az emlékeit. Tornászgatnak, táncolgatnak, zenét hallgatnak - néha felénk beszélnek, néha egymással. Emese és Éva önmagukat játsszák, saját szerepeikbe bújnak, teljesen civil hangnemben beszélnek. Nyilván megszerkesztett előadásszöveget ismételnek, és ez néha érződik: imitt-amott a kreált civilség felé billen a kritikusmérleg nyelve.

Meddig nézhető ez a színházi kísérlet? Alaposan próbára tesz minket, nézőket, hogy valamilyen történet-mentes páros én-elbeszélésbe vonódjunk be. Mikortól fogadjuk el ezt a koncepciót és tudunk a személyes történetekkel menni? Figyelgetem a közönség soraiban ülők arcát - vajon erre számítottak? Olyan, mintha itt se tánc, se színház nem lenne. Vagy ez már színház?

Néha hamisnak hallom Emesét, néha úgy érzem, hogy bármelyikünk nagymamája is ülhetne Éva néni helyett. Akárhogy próbálom keresni a színészt bennük, nincs ott, hiszen magukat játsszák.

Olyan, mintha valamilyen dokumentarista-, tánc- és prózai színház között elhelyezkedő poszt dramatikus előadást néznék. Rengeteg kérdés halmozódik fel bennem a szűk két óra alatt, és folyton lebontom a színházi előadást, mint egységet, elemeire. Van-e színház színész nélkül, drámai szöveg nélkül? Lehet-e a klasszikus értelemben vett művészi történetalkotástól mentes, saját, érintetlen, civil történet színházi? Egy táncosnő és egy holokauszt-túlélő emlékei, találkozási pontjai okozhatnak-e katartikus élményt?

Amikor Éva a deportálás és az auschwitzi gázkamrák emlékeit idézi fel, síri csend lesz, szinte tapintani lehet.

"Kiszálltunk a marhavagonból, a bokáim olyanok, mint a görögdinnyék. 20 perc múlva kopasz vagyok és a családomból már nem él senki."

A három auschwitzi tabló után itt-ott orrfújás hallatszik, én is megtörlöm az arcom.

Valami megtörtént.

Valami mégis áttört, amire nem számítottam.

Kinyílt a Sóvirág.