Zsuzsika eldobja a gereblyét, szalad egy kis sárga pillangó után, Jóska utána kiált, ugyan mit csinál, hogy így otthagyta a pelyvát, de a lány nem törődik vele, boldog, hogy megfogta a lepkét. „Fecskefarkú!” – kiált vissza boldogan a legénynek. Jóska közelebb lép, nézi a lány tenyerében remegő pillangót, s biztatni kezdi Zsuzsikát, hogy ne eressze el, ölje meg, vegye le a fejét. „Ha egyszer megfogsz valamit, az többet ne repüljön ki a kezedből”. – mondja Jóska, de Zsuzsika kitárja ujjait, s hagyja, hogy elszálljon tenyeréből a lepke. Nézik, hogy száll, s ahogy így állnak egymás mellett még néhány percig, érzik ők is, érezzük mi is, ahogy melegebb lesz ezen a képzeletbeli mezőn. Így veszi kezdetét egy gyönyörű, de annál problémásabb szerelmi történet, a Pillangó.

Móricz Zsigmond kisregényének egyedülálló, sokszínű adaptációját láthattuk a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában, melyet Gyökössy Zsolt rendezett. Ebben a produkcióban a társulat színészei minden oldalról megmutatták magukat: tánc, szó és ének váltakozásaiban bomlott ki a történet, s ezek mindvégig jól harmonizáltak egymással.

Könnyed, derűs meseként veszi kezdetét az előadás: főszereplőink egy kedves, bűbájos, de annál cserfesebb parasztlányka, valamint Jóska. Mindketten szegény családból valók és ráadásul még egymásba is szeretnek a szülők legnagyobb örömére...Ettől a ponttól kezdve folyamatos küzdéssé válik a fiatalok élete az egyébként sem problémamentes, mindentől elzárt tanyán.

A darab ötletes és energikus koreográfiákkal mutatja be ezt a kietlen, nincstelen és szegény világot, mely számtalan akadályokkal nehezíti meg főszereplőink egymásra találását. Egyszerű térben, de annál látványosabb mozdulatokkal és mimikai játékkal adja vissza a regény hangulatát mindaz, ami a színpadon történik. Móricz Zsigmond motívumai mozgás által valósággal újjászületnek a színpadon. Az aratási helyszíneknél minden nyüzsög, dolgozik, megállíthatatlanul pörög: látjuk a napszámosok által végzett munkafolyamatokat, a gépek működését, melyben a munka nehézsége ugyanúgy kifejeződik, mint az összerendezettség, a napszámban együtt végzett csapatmunka.

Díszlet szinte nincs is, amit látunk, az csak épp jelzésértékű: a tükröt például egy darab alufóliával helyettesítik, az otthont pedig valamiféle vékony, gyűrött kartonból összetákolt házikó jelképezi, amit a táncosok tartanak, hogy az ne dőljön össze. A tér, a díszlet egyenlő a szereplőkkel és mozgásukkal. Hangsúlyos öltözékük és ötletes koreográfiájuk pótolja az egyébként üres térnek ható színpadot, amire még jöttek az ízes, a Móriczi regénynyelvet pontosan kifejező prózai részek, s az önálló produkciókként is helytálló népdalok megszólaltatása. Minden szempontból összetett, de precízen megkomponált, színvonalas előadásnak tartottam Gyökössy Zsolt adaptációját.