Kedd este van. Már túl vagyunk egy tánc előadáson, s egy rozé fröccsön. De jön még a Sóvirág nevű produkció, amit a Tünet Együttes ad elő. Meg kéne nézni. A Latinovits-Bujtor Játékszínbe megyünk, itt még sosem jártam azelőtt. A terem zsúfolásig tele, így a lépcsőn kapunk helyet. De nem baj, itt valahogy szellősebb, s jobban
belátom a teret. A színpadon különböző székek vannak körberakva, hátul ruhák felakasztva. Látok még 1-2 kelléket, de ezek egyelőre jelentéktelennek tűnnek számomra.

Elkezdődik az előadás. Egy idős hölgy, s egy jóval fiatalabb lép be a hátsó ajtón – hasonlítanak. Érdeklődve várom, mi történik…

Bemutatkoznak: a 90 éves Éva, és a körülbelül harmadannyi éves Emese. Mintha egy próba folyamatba csöppennénk. Bemelegítés, ahogy azt a balett teremben szokás. Ez a rész különösen tetszik, mert jól kirajzolódik a fiatal, s az idős emberi test közötti különbség. Elég hamar kiderül számunkra, mi is az a sóvirág: egy kék virágú növény, amely szerteágazóan tölti be a teret.

Élettörténeteket hallunk. Először kicsit kellemetlenül érzem magam, majd nem akarom, hogy vége legyen az estének. A felszabadultság érzését kapom, pedig közben nyomasztó történéseket hallgatunk. Éva, az idős hölgy, valójában holokauszt túlélő. Elvesztette az egész családját. Saját történetét oly őszinteséggel adja át nekünk, hogy beleborzongok. Talán sírok is. Nem akarom eltúlozni, de valahogy átértékelődtek bennem a dolgok.

Az előadást egy vidám duettel zárják. Kell ez a kis felüdülés.

Közel két órát töltöttünk a játékszínben, s közben végig harcoltam saját érzéseimmel. Néha szinte késztetést éreztem arra, hogy bemenjek a játszók közé, s csatlakozzak a táncba. Máskor viszont ki akartam szabadulni onnan, s változtatni akartam… Hogy min? Talán a világon.