Mindenki izgatott. Nem bársonyszékbe huppanunk, hanem a jólismert helyi járat kissé kényelmetlenebb ülései avanazsálnak most nézőtérré. De merre fogunk nézni, mi, a zavarba hozott nézők? Be, a buszba az idegenvezetőre? Vagy ki, az ablakon? Lesz történet? Ki lesz főhős? A beépített fülhallgatónkból zene szól, hangulat: kipipálva. A söfőr mellett, velünk együtt az utat figyelve, arctalanul mikrofonba szól a "touristguide". Belekezd valami történetbe, az útról, az elindulásról. Ál-történet, gondolatfoszlányok, emlékek. Akár én is mesélhetném, vagy te, ahogy kifelé bambulsz az ablakon. Aztán megjelenik az első beépített figura az utcán. Felfordított bicklijét nézegeti, csinos kisestéjiben, védősisakkal. Lassít a busz. Egy pillanatra bekapcsolódunk a szereplő életébe, majd tovább gurulunk. Figyelem az első reakciókat: kapkodjuk a fejünk, hogy hol van valami gyanús, valami színházi. Aztán valahol megint felbukkan egy rövid jelenet. Egy pár veszekszik, látszólag most mentek szét. Aztán megint tovább haladunk. Jobbra-balra forgolódunk, össze-összekuncogunk, mi, utazók, zavarunkban, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk és milyen hamar belementünk a játékba. Aztán ha megint feltűnik a járókelők közül kilógó figura, lassít a busz. Frissen szabadult férfi, turistalány, a narrátor emlékeiből felbukkanó terhes anya, aki lop. Zakós férfi, szerszámosládás munkás. Hol az utcán látottak írják tovább a narrációt, hol éppen a monológ egy-egy szereplője, sztorija elevenedik meg. És végig kapkodjuk a fejünk, hogy vajon kit kell nézni? A Tescós zacskós nénit is? A rolleres kisfiút? A dohányzó nőt? Lassan mindenkiben felfedezünk valami színházit, valami különlegeset, amit érdemes megfigyelni és továbbgondolni. A város lakóiban is ott bújkál a főhős lehetősége. Az utcán, a lakótelepen, a keretes házak udvarán megannyi színházi pillanat. Mi tehetjük azzá, a nézők. Lehetne a város egy jó előadás díszlete is. Ha majd a 4-es helyijáraton utazom a vasútállomásra, újra megpróbálom.