Rögtön a buszra szállás után eltűnt az idegenvezető. Magunkra maradtunk, fejünkön fülhallgató, benne egy ismeretlen férfi hangja. Azzal, hogy nincs megadva úti cél azonnal szűkül a tér, tágul az idő. Ahogy bekerültünk a forgalomba, felvettük a város ritmusát, láthattuk, a pontokat, ahol a város szembenéz magával, vagyis mi szembenézünk a várossal, vagyis mi szembenézünk magunkkal. Közben a narrátor folyamatosan beszél. Kifelé nézünk az ablakon, jobbra is, balra is. Először a fülesbe mondott vezényszavakra, aztán már csak a várakozás kihegyezett figyelmével. Éppen egy buszmegállóban állunk le. A lány ismerős, rájövök, ott állt mellettem, mikor vártam, hogy kezdődjön az előadás. Gyorsan felteszem magamban a kérdést, lemaradtam valamiről? Nem tudtam, hogy rá is figyelnem kell, olyan volt, mint mi. Ő is várt. Most meg itt van, épp szerepel. Miközben telefonon beszél, leejti a kezéből a lapokat. A mellette ülő hölgy nézi egy kicsit, majd gyorsan a telefonjába bújik, mintha nem látta volna. Snitt, megyünk tovább. Állapotos nő esik el az aszfalton, egy turista küzd hatalmas térképpel a sarkon, színes ruhákban egy futó alak halad párhuzamosan a busszal, míg egy mellékutca el nem nyeli. Kikerülik őket. A Hotel Magister épületénél állomásozva végignézzük, ahogy egy börtönviselt átöltözik, le akarja vedleni múltját. Kényszeresen próbál beilleszkedni, noha a Szabadulás útját keresi (most már: Jutasi) és 18 forintért (most már: nem ennyi) szeretne virágot venni. Akkor-volt emlékezete nem engedi a folyó időbe, tehetetlen avíttsága kirekeszti. Ő az első, aki felszáll a buszra. Beugrik Pilinszky sora: Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme. Napszemüveg van rajta.

Nincs idő szorongani, mert az üveg előtt rózsaszín folt suhan el. Egy nő, talán kergetik, talán megszökött valahonnan, talán bántotta valaki. Kukák mögött lel menedéket egy társasház előtt. Nézem, ahogy az üvegezett lépcsőházban megtorpannak a lakók, nem merik kihozni a plasztik üvegeket, nem mernek eljönni a kukáig. Újra itt van a futó, a rolleres, a depressziós lány, a turista, az elítélt. Ahogy rójuk a köröket a városban, úgy dobják ki magukból az utcák a már ismerős arcokat. Kapcsolatba kerülnek velünk, egymással. Mindenhol beléjük ütközünk, ők meg egymásba.

Mint stafétabot jár körbe a sárga pénztárca, a rózsaszín lufi, a piros ruha, vagy a szerszámos láda, idővé és történetté rendezve a térbeli mozdulatokat. Közben újrarajzolják a várost. És ahogy mi is épp máshelyekre kerülünk, lassan megszokom ezt a különös szocio deja vu-t, ahol ismétlődnek a találkozások, ismétlődnek a konfliktusok, és ismétlődik a külvilág közönye. Látom a hídról leugrani készülő emberben az elhatározást, látom, ahogy megfagy körülötte mindenki. Az ő kudarcuk az én próbatételem is. Fejük előre néz, semmi bevonódás, nem az ő dolguk.

pv