Nulladik nap, első gondolatok. Ahogy egy rendes kaland, ez is az utazással indult. Na nem azzal a fajtával, amit azért teszünk meg, hogy elkezdődhessen a lényegi része az adott dolognak. Ez az út a Promenáddal in medias res indította a fesztivált.

Évekig nagy buszozó voltam, elvégre nekem is el kellett jutnom A-ból Z-be, meg vissza. Gondolom, ezzel a tapasztalattal messze sem vagyok egyedül. Gyakran bámultam kifelé az ablakon, zenével a fülemben – hatásosan elválasztva magam a körülöttem lévőktől – és néztem az utca embereit. Kósza gondolatok jutottak eszembe, melyeken vagy elméláztam, vagy egy kilométer múlva már el is felejtettem őket. Miért beszélek erről? Hát azért, mert a Promenád felrúgva a hagyományos színház kereteit, ma délután buszra ültetett, és másfél óra hosszan furikáztatott a városban!

Tudtam, hogy ez lesz, de mégsem tudtam, mire is számíthatok voltaképp. Érdekesnek ígérkezett. Mikor megérkezett a busz, természetesen valami nem klappolt. Idegenvezető kalózunk szerint rossz buszt küldtek. Mert miért ne, ugyebár. Ezzel a jól megszervezett hibával már benn is voltunk a játéktérben. Egye penész, elfoglaltuk üléseinket, fejünkre húztuk a bekészített füleseket, és jól ott hagytuk a kalózunk, aki hiába futott utánunk, ami egyszer beindul, annak már mennie kell.

A várost szemérmetlenül díszletnek használva, mozgó nézőterünkről követhettük a jól felépített események sorozatát, melyben összesen tíz színész bukkant fel különböző etapokban, mindig egy-egy életpillanatot felmutatva. Elkülönültek ugyan az utca hétköznapi járókelőitől, mégis tökéletesen olvadtak bele a „gyanútlan figyelt” állapotba. A történéseket csak a test beszédből rakhattuk össze, esetleg aki nagyon szemfüles volt, néhány foszlányt szájról olvasva elcsíphetett. Hallani ugyanis nem hallottunk mást, csak a fülesben szóló zenei effekteket, és a buszon velünk utazó narrátor gondolat-töredékeit.

Kollektív játék volt. Része volt a város, a város embere, a beépített színészek, és része voltunk mi is, akik a buszon ücsörögve figyeltek, nevettek, és méláztak. Sokkal intenzívebben, mint egy kőszínház negyedik fala mögött. Izgalmas összemosása volt a közösségnek és az egyénnek, az időnek és a térnek, a helyzetnek és a gondolatnak. Kritikus, figyelemfelkeltő sorstúra, ahol „nem mi múlatjuk az időt, hanem az húz magával”, miközben „eljátszom a gondolattal, hogy akkor is minden ugyanúgy történne, ha mi nem lennénk itt”.