A fesztivál ideje alatt Nánay István vezetésével kritikai workshop is színesíti majd a programokat. Délelőttönként 11 órától nyilvános szakmai beszélgetések lesznek az előadók részvételével.

A workshop részeként a Pannon Egyetem magyaros és színháztudományis hallgatói kritikákat írnak az előadásokról, valamint blogot vezetnek érzéseikről, benyomásaikról.

A jelentkezőknek beugróként a fesztivál előadásai közül három, szabadon kiválasztott produkcióról ajánlót kellett írniuk. Az írásokat a Tánckritika.hu közölte.

Az előadás-ajánlókat rövid video-trailerek alapján kellett megírni. A jelentkezők az alábbi előadások mozgóképes ajánlóinak linkjeit kapták meg:

Fitos Dezső Társulat: A Láda titka

Szegedi Kortárs Balett: Moderato Cantabile

Tünet Együttes: Sóvirág

Artus – Goda Gábor Társulata: Ulysses nappalija

Vörösmarty Színház: Pillangó

Movein Mission (Duda Éva Társulat): Virtus

Közép-Európa Táncszínház: Mind1

Forte Társulat: Irtás

Fehér Ferenc: Helló, Zombi!

A workshopot a Tánckritika.hu és a SÉD Folyóirat is támogatja.

FEHÉR FERENC - HELLÓ, ZOMBI! (május 28. - 21:30 - Latinovits-Bujtor Játékszín)

Helló, Veszprém! Helló, Zombi!

„Mert Sibyllát viszont saját szememmel láttam Cumae-ben; egy üveggömbben lebegett, és mikor a gyerekek azt mondták neki: Sibylla, mit akarsz? azt felelte: Meg akarok halni.”
(Gaius Petronius Arbiter, vagy Titus Petronius – Satyricon XLVIII)

A veszprémi Tánc Fesztiválján, május 28-án találkozhatunk egy előadással, ahol nem táncolnak. Fehér Ferenc táncos, koreográfus több mint egy tucat díjat mondhat magáénak, autodidakta módon tanulta meg a táncszínház fortélyait, és összetéveszthetetlen stílust dolgozott ki az évek során.
Előadásával, a Helló, Zombi!-val ellátogat Veszprémbe is, melyet Szitás Balázs, Czap Gábor és a koreográfus, Fehér Ferenc adnak elő. A színpadon nem a megszokott könnyed lépések, ugrások és kecses kéztartás lesz jelen, amit a néző elvárás-horizontja diktálna. Az előadók zombikká válnak, a szó legjobb értelmében. A nem-emberi rándulások, az apró mozdulatok és az előadók mimikája a székhez láncolják a közönséget.
A fények, a hang és azok az intenzív mozdulatok, az energia, ami az előadásból árad együttesen vonzzák be a nézők tekintetét, a szívdobbanásaikat és az egész színháztermet. Ha meghalljuk azt a szót, hogy „zombi”, elmosolyodunk, mert a filmgyártás az élőhalottakból viccet csinált, nyöszörgő, bamba tekintetű bábokat, akiknek mindig túljárnak az eszén. A Fehér Ferenc által megformált karakterek viszont a végtelen magányt, az érzelemmentességet, a vágy nélküliséget és a halhatatlanságra kárhoztatottságot mutatja be. A lélek sötét mélysége és az élet értelmetlensége az, ami ezeket a „zombikat” jellemzi. A nem kívánt örökélet, és a folytonos éhség problémájára a legegyszerűbb megoldás: a gyilkolás.
Horváth Virág

A Fehér Ferenc rendezésében elkészült Helló, Zombi! című előadás. Véleményem szerint ez egy társadalomkritika a felgyorsult társadalomról. Arról a világról mutat hiteles képet, amelyben az emberek élettelenül és érzelmek nélkül botorkálják végig az életüket, és közben a fontosnak tűnő dolgokkal foglalkoznak a telefonjukon. Mindeközben nem veszik észre azt az üres és sötét világot, amit létrehoznak kiüresedett hozzáállásukkal és vakon botladozó életvitelükkel. Az előadás terét nem jellemzi más, mint üresség és szürkeség. A játszók mozdulatai összehangoltak és gépiesek. Hiányzik belőlük minden olyan momentum, ami valamiféle egyéniséget tükröz. Olyan testtartással kóvályognak a színpadon, mint a számítógépes játékok függői az utcán. Görnyedt háttal és lecsukló fejjel, mindenfajta érdeklődést nélkülöző tekintettel. Automatizált mozdulatsoraik fokozzák a géphatást. A tudat hiányát a homályos megvilágítás is erősíti, csakúgy mint a fekete játéktér a céltalanságot.
Olyan nézőknek ajánlom ezt az előadást, akik nyitottak a kor kritikákra, érdeklődéssel figyelik az egyes változásokat és nem ijednek meg a negatív jellegzetességek sűrítettségétől.
Kocsis Szonja

Fehér Ferenc: Helló, Zombie!
Véglények járatják magukat a térben. Nincs megállás, az ösztön dolgozik a bőr alatt. Közös a vágy, közös az éhség. A folyamatos kielégületlenség szétfeszíti a húst. A bőrt szinte átszúrja a mozdulat. Nincs értelem, nincs reflexió, nincs öntudatos gesztus. Csak a szűnni nem akaró vágyakozás időtlenül kapálódzó tünetei. A létezés averziói, utórángások. Ahol a tekintetből kialszik a fény, eltűnik a személyiség, megszűnik a kontroll. A halál a tudattalan létezés örökidejeként kattog a testben. Három zombi ugrál össze-vissza, paradox szabadulásgyakorlataik már-már sajnálatot ébresztenek a nézőben. Valami uralja őket. Belül dolgozik a démon, belülről kaparja a húst. Önfogyasztó ösztönök. Várnak. A zene is kivárásra játszik. Érzelemmentes monoton taktusai tetemre hívják a nézőt. Itt mindenki áldozat. Ők is, mi is. Vágynak ránk, akarnak minket. Érzik a bennünk feszülő létezés múlandóságának szabadságát. Vágyunk rájuk, mert érezzük a gond(olat)talan létezés múlhatatlanságának szabadságát. Apokaliptikus rondó, halálos bioritmus.
Pintér Viktória