Várunk a buszra. A késő délutáni járat a menetrend szerint 17 órakor indul. De vajon hova? Kíváncsi vagyok, vajon hova fog minket kalauzolni az Artus és a STEREO Akt csapata, mi fog velünk történni a színházi utazás során, mi lesz velünk, sorsturistákkal. Amit tudok, hogy rendhagyó kiruccanásban lesz részem.

A felszállás előtt megtudjuk, Debreczeni Márton kalauzolásával fogjuk megtenni különleges utunkat. Aztán szólnak, hogy szálljunk fel a buszra, hamarosan indulhatunk. Az utastérben fejhallgatók várnak. Ha az ember tömegközlekedéssel utazik, jó, ha elnyomja a jármű zaját valamiféle zene. Milyen előrelátó busztársaság! Itt minden utasnak jár egy-egy fejhallgató, hogy kellemesebben teljen a buszozással töltött idő.

Készen állunk az indulásra. Sejtelmes hangokat hallunk: furcsa zajokat, melyek mintha egész távolról szólnának. Valahonnan messziről egy toronyóra számolja és üti az idő múlását, mely elnyújtva és tompán visszhangzik a fülünkben.  „Sziasztok! Nem szeretném elrontani az utazást, de az idegenvezetőt itt kell hagynunk!” – halljuk a fejhallgatóban, aztán beindul a motor, elhagyjuk a Dimitrov épületét, kezdetét veszi a túra.

Nézünk kifelé az ablakon. „Láttad ezeket az embereket? Talán csak álmodban…” – folytatja a hang. „Van néha olyan, hogy egyszerre jut eszedbe minden…mintha már jártál volna itt…Kinézel jobbra, aztán balra. Jobbra, balra…Jobbra, balra…Nem láthatsz mindent egyszerre…” Pedig de. Miután kellőképpen felcsigáztak, mindent látni akarunk.

Zavart tekintetű lányt látunk csíkos ingben, maga elé bámulva vonszolja magát az utcán. Mi történhetett vele? Nézek utána, közben szólnak a fejemben a nyomasztó hangok. Megy tovább a busz, mintha mi sem történt volna. „Ebben az országban nem lehet eltévedni, legfeljebb nem tudod, hogy hol vagy...Kérdezd meg, hogy hol vagy!” Aztán a tompa kongást klasszikus zene váltja fel, az utca következő jelenetében egy elítéltet láthatunk szakadt öltözetben, virágcsokorral kezében. Az út túloldalán egy másik ember fut a buszra. „Van egy álmom, hogy szökni próbálok…hogy új életet kezdek egy kisvárosban…” Aztán egyre több szereplő tűnik fel a színen: turista lány fényképezőgéppel, terhes nő, utcaseprő, egy fickó öltönyben és aktatáskával, hűtlen szerető. Férfiak és nők, kik összeakadnak, egymásba botlanak, aztán továbbállnak. Hol kezet fognak, hol üldözik egymást, alig győzzük kapkodni a fejünket, nehogy lemaradjunk akárcsak egy mozzanatról is. Minden jelenet egy-egy sorsdöntő fordulatot jelenít meg, a mi dolgunk pedig csak annyi, hogy végignézzük és belássuk, akár mi is szereplői lehetnénk ennek az álom-szerű, titokzatos történetnek, melyben szinte semmi nem kapcsolódik egymáshoz lineárisan. Mintha mindent a véletlen irányítana, mintha valóban csak álmodnék.

Tekereg, kanyarog a busz, mi még mindig a sors kirakatát bámuljuk az ablaküvegen át. A járatra fel- és leszállnak az utasok, mi nézők is részesei leszünk a történetnek, sorsturisták, akik végül egy kicsit más emberként térnek haza a kirándulás végén.

Éltető Erzsébet