„Te vagy a folytatásom,
te vagy én magam, alattam.
Te. Nincs is a világnak
más változata,
mely a szívemen pihen,
nem érint így meg senki.

Csak te. Te vagy a világ legdrágább formája,
veled vagyok otthon,
te vagy az otthonom.
Nélküled távol vagyok,
hogy mitől távol, nem tudom,
de messze-messze.
Kicsit piszkos a világ tőled távol,
igazi énedtől.”
(Mariangela Gualtieri)

Kedd este egy csodában lehetett részem, amikor végignéztem a Szegedi Kortárs Balettegyüttes darabját. Díszletként használtak fel a négyzet alakú, két részre bontható, mozgó szobának tűnő falakat. A szűrt fényt használtak, ami sejtelmessé tette, ehhez csatlakozott a lelógó csillár a színpad bal szélén, elől. Minden egyes mozdulat jelentőssé vált, ahogy megmutatták a tánc nyelvén az emberi kapcsolatokat. A táncosok katartikus élményben részesítettek. Érezhetővé vált egy fajta kötelék, elszakíthatatlan kapocs, ami eggyé kovácsol nőt és férfit egyaránt. Párkapcsolatokat láthattunk, különnöző fázisokban. Személyes véleményem szerint mindenki magára ismert a táncoló alakokat nézve, megelevenedett a múlt vagy akár a jelen. Könnyeimmel küszködtem egy-egy mozdulat sort nézve. Megrázó, szomorú és egyszerre varázslatos élmény volt.